Talán a nap sem ugyanaz,
a májusi szellő is másképp kavarog,
az öreg fákat régen kivágták,
a flaszter is megkopott.
Iskolatáska
helyett gondok feszülnek válladon,
lassan unokádat kíséred iskolába,
s már az L-es méret sem jó.
Mégis, mikor szemedbe nézek,
ugyanaz a tekintet,
pajkosan még ott bujkál benne
a megismert gyermek.
Üvegén ezernyi karc,
igen, az élet megtépett,
de izzik még a harc,
tud lángolni ez az arc,
nem a múltba réved.
Mást vetít retinán a fény,
okosabban érzed,
mit gondol, sóhajt a másik lény,
bölcsebben megérted.
Harmincöt
gyorsan elszelelt,
mire felnézünk, itt hagyott,
de van még időnk,
megvárjuk a negyvenet,
hetvenet?
Erre tegyünk ígéretet
most!

Zalaegerszeg, 2019. május 11. 

Férfivá érett búcsúzásunk,
miközben mi meg lassan
nagyapákká és nagymamákká,
de újra itt vagyunk,
mert végleg elbúcsúzni
nem lehet és nem tudunk,
ideköt az eleven múlt,
ifjúságunk törékeny karja itt dajkált.
Ránk köszön az első felelés,
hol megértő, hol korholó
tanári tekintet,
közte oly’ sok csínytevés,
néha ellenőrzőbe rótt,
pálca suhogtató üzenet.
Az összesúgások szünetekben,
a titkos levelezés óra alatt,
és a felelőtlen szabadság tanítás után,
igen, ez ennyi évet legyűrve is a miénk maradt.
Felrémlik az első csók,
suta bakfis ölelés,
majd az első szakítás,
ami akkor majdnem a szívünket tépte szét.
Harminc éve úgy repültünk ki, szerteszét,
mint huszonöt szabadságot áhító rab,
szökni vágyó elítélt.
Azóta tudjuk, megtanított az élet,
szabad ott és akkor vagy,
ha napjaid’ őszintén éled,
és nem kényszerülsz feladni önmagad.
E falak közt a szabadság (ismét) feldereng,
nem rabok voltunk itt,
hanem boldog,
gyermekből felnőtté váló,
nagybetűs életre éhező emberkék,
emberek.

Celldömölk, 2018. június 2.