Látod, a Nap felizzó korongja
bágyadt holdtányérrá halványul,
s a sötétlő kráterek vonulata,
mint megannyi kivénhedt ránc,
az éjszaka ölelő karjaiba simul.
Szárnya vesztett szellők suttognak
füledbe, szeldelt levélperemekre
kirajzó harmatcseppek ülnek, –
a szükségszónak még ellenszegülnek,
kristálygömbjük fényes jövőt sejtet.
Majd egyenként gyűlnek tiszta forrásba,
mohaszőnyeg rejtette bugyogásba,
ahogy a hajnal is szálanként lopja
napszilákból a fényét vissza,
gondos kézzel fonva pirkadatba.
Látod, a Nap felizzó korongja
ma is éke lesz az égboltnak…
Zalaegerszeg, 2008. február 24.